Járva az országot, lépten-nyomon feszült apátiát tapasztalok.
Furcsa társadalom-lélektani egyveleg ez, a megrendült biztonság iránti vágy és a változás lehetőségének kételye egyaránt megtalálható benne. Feszültek vagyunk, mert félünk, mi lesz velünk. Fél az a négymillió honfitársunk, aki már ma is a szegénységi küszöb körül él: attól fél, nem csúszik-e még tovább a lejtőn.
Fél a ma még úgy-ahogy felszínen evickélő középosztály többsége, nem kerül-e hamarosan maga is a szegények közé. És fél persze a jómódú, illetve gazdag állampolgárok vékonyka rétege is, hiszen egy olyan országban, ahol a többség szorong, ők sem érezhetik magukat biztonságban. Nem politikai, hanem egzisztenciális feszültség gyötör bennünket.
A politikához fűződő viszonyunk lényege éppen hogy a lemondó legyintés, mintsem bármilyen – akár negatív, akár pozitív – emóció. Mintha már a pártok törzstáborát is jellemezné ez a mozdulat, noha a kampányt irányító központok nyilván mindent elkövetnek majd a harci kedv felpumpálására. Csakhogy mintha már a törzsközönség is unná ezeket a trükköket, a médiából rázúduló szutykos jeleneteket.
A bizonytalanok pedig egészen biztosan mást szeretnének látni, hallani. De mert egyikük sem kapja meg, a bizalomhiány, a politikai kiábrándulás mindinkább eluralkodik rajtuk. Politikus vagyok, már csak ezért is harcolnom kell a bizalomért.
Járva az országot lépten-nyomon most is azon töprengek, hogyan oldható fel ez a feszült apátia.
