Ha egy nőnek hervadt csokrot nyújtunk át, sokat azért ne reméljünk tőle. Próbálhatjuk meggyőzni arról, hogy ha vízbe teszi, az is milyen szépen illatozik majd, de ne csodálkozzunk rajta, ha mégsem próbálja ki. Ilyen kókadozó szálakból áll az a virágcsokor is, amit az ellenzék az „összefogás” celofánjába csomagolva kínál a társadalomnak.
Próbálom megérteni, vajon mit találtak olyan vonzónak ebben az ötletben kiagyalói? Tudják-e például, hogy fogadnának vidéken egy Bokros-Bauer-Bajnai-Fodor-Kuncze-Ungár csokrétát, némi örökzölddel, ------------------------- Gyurcsánnyal kissé fellazítva?
Hatásos lehet-e ma, a négymillió koldusjelölt Magyarországán, az a „gondolat”, mi szerint a legrosszabb Gyurcsány is jobb, mint a legjobb Orbán? Hiszen a legrosszabb Gyurcsányt már megtapasztaltuk (végtére az ő révén jutott a Fidesz kétharmadhoz), miközben Orbánról sosem gondoltuk azt, hogy a legjobb volna. Logikus persze, hogy neolib tettestársai megbocsájtottak Gyurcsánynak, hiszen Bajnai nem kell már nekik, ez is oké.
Beszedett ő minden kapura lövést, sőt gordoni sapkáját szemébe húzva, gyakran a saját hálója felé végezte el a kirúgásokat. Gyurcsány eközben pedig mondta, mondta, mondta, ahogy szokta, és a hét napjából ötször meggyónt Kálmán Olgának, aki őt, alig titkolt szenvedélyes megértéssel, sokadszorra is feloldozta. A szárszói összejövetelen tavaly még a sajtos pogitól is elzárt Gyurcsányt mára már rehabilitálták, ennek ellenére ő keresztbe nyelte le Bajnait, most már jöhet Mesterházy. De mit remélnek ezek a hölgyek és urak? Hogy ők a nép hangja, s hogy mögöttük ott a társadalom? Rejtély. Illetve dehogy is az.
Ahogy a vicc mondja, döglenek a libák, nekik azonban még volna ötletük. Szegény hazánk.